A kómától az 1000 km-ig

Történetem közreadásával az a célom, hogy példát adjak, reményt sugározzak azok felé, akiket betegség vagy gyengeség gyötör: igenis van kiút, és erős akarattal sok mindent meg lehet valósítani.
5 évvel ezelőtt súlyos autóbaleset ért. Eltörött a bal vállam és az összes bordám, és egy hétig voltam kómában. Az orvosok azt mondták, nem bizonyos, hogy magamhoz térek, de ha mégis, akkor valószínűleg nem leszek normális. A nyolcadik napon – hogy elkerüljük az ilyenkor szokásos gégemetszést – a férjem kérésére megpróbáltak felébreszteni, ami hála Istennek sikerült. Ám ezután még két koponyaműtétet hajtottak végre rajtam, és egy hónapig kellett a kórházban feküdnöm. Érdekes, hogy az ott-tartózkodásom ideje alatt (a második műtétet megelőző szörnyű fejfájáson kívül) semmilyen fájdalomra nem emlékszem. Igaz, másra se nagyon; sokan jöttek meglátogatni, és elmondásuk szerint értelmesen elbeszélgettem velük, csakhogy mindez teljesen kitörlődött az agyamból. Mint ahogyan az az Agatha Christie regény is, amit szorgalmasan végigolvastam. Emlékszem viszont azokra a látomásokra, avagy „vetítésekre” – ahogyan akkor neveztem őket –, amelyek minden nap menetrendszerűen elkezdődtek. Fokozatosan minden elsötétült, félrehúzódott a függöny, és a megváltozott tudatállapotom által elém varázsolt mozivásznon megelevenedtek a jelenetek. Például egy Sztálin-szobor a részeire omlott szét, eközben oroszul hallottam különféle mondatokat; máskor meg angol feliratok peregtek a szemem előtt, amelynek a betűi összekeveredtek, majd új mondattá alakultak – ezek mintha bibliai igék lettek volna. Valami effélék: most valami véget ért az életedben, de valami új fog elkezdődni. Mintha Isten szólt volna hozzám.
Aztán otthon – a kezdeti eufória után, miszerint élek és végre itthon vagyok –, lassan egyre inkább átvette a szerepet a szenvedés. Rá kellett döbbennem, hogy segítség nélkül nem vagyok képes felöltözni, levetkőzni, zuhanyozni; fáj minden mozdulat, és a tükörbe nézni is szörnyű érzés volt: kopasz vagyok és deformált a testem. Folyamatosan erős szédüléssel küzdöttem; hónapokig nem bírtam felfelé nézni, lépcsőn lefelé menni, de még az ágyban vízszintesen feküdni sem. Egy darabig gyógytornász is járt hozzám, de aztán éreztem, tudtam, hogy igazán én segíthetek magamon.
Úgy fél év telhetett el, amikor újra elkezdtem a sportolást. Azelőtt úszni jártam, s általában 1200 méter volt a napi penzum, de amikor először úszni próbáltam ismét, nagy eredménynek számított, ha sikerült 200 métert lassan leúsznom. A hátúszásssal sokáig nem is mertem próbálkozni, annyira szédültem.
Nyáron aztán elkezdtem a futást. Emlékszem, hogy elsőre pár száz méter után majdnem kiköptem a tüdőmet, s a szédülés is hamar elkapott. De nem adtam fel, mert éreztem, hogy egyre jobban megy. Lassacskán sikerült 1 km-t egyben lefutnom, majd fokozatosan egyre többet. Egy év eltelte után már a 3 km sem okozott gondot. Az úszást, a futást, majd a kerékpározást is folytattam, de csak 3 év eltelte után mondhattam el, hogy azt hiszem, jól vagyok… Ekkor már tréfásan mondogattam az ismerősöknek, hogy ha hallanak egy kifejezetten nagymamák számára kiírt triatlonról, mindenképp szóljanak, mert ott a helyem! 
S ennek az évnek az elején merült fel bennem, hogy írnom kéne, mennyit is futok. Lala barátom adta az ötletet, aki a kerékpározását adminisztrálta ilyen módon. S ahogy gyarapodott a megtett kilométerek száma, egyre érlelődött bennem az elhatározás: a cél 1000 km! És íme, sikerült…!
Úgy érzem, büszke lehetek erre a sportteljesítményemre, így, 46 évesen, főleg azok után, amiken keresztülmentem. És „…biztatnám azt, aki kilép a sorból és bátran előttem megy…” 
Ha úgy érzed, tetszett a történetem, oszd meg bátran! Hátha erőt ad másoknak is!